Írta: rics

2014. január 6-án, Vízkereszt ünnepén felejthetetlen élményben volt része a sárvári Szent László Katolikus Általános Iskola diákjainak, nevelőinek és a Szent László Plébániatemplom híveinek. A délelőtti 10 órás szentmisét egy indiai misszionárius verbita szerzetes celebrálta, aki Orbán István kanonok-esperesplébános meghívására érkezett Sárvárra. Szentbeszédében Tete Remis – aki alig több mint egy éve él Magyarországon – mesélt életéről. „ A napkeleti bölcsekhez hasonlóan én is napkeletről érkeztem, onnan, ahol Teréz anya szegényei élnek”.

Indiában, Orissa állam Damkuda nevű falujában született. A családjukban 6 gyermek nevelkedett, 4 fiú és 2 leány. Az atya életének legfontosabb momentumaként azt emelte ki, hogy az egész faluban csak az ő családjuk katolikus keresztény, a többi család hindu vallású. Szeretettel gondolt vissza gyermekéveinek szentmiséire, amelyeket – mivel nem volt templom a faluban- egy erdős részen vagy egy sátorban tartottak. A bemutatkozást követően igazi mesét szőtt a szentbeszédébe. A három királyokkal kapcsolatban elmélkedve a negyedik királyról beszélt.

„Mindenki hallott már a Háromkirályokról, a Napkeleti Bölcsekről: Gáspárról, Menyhértről és Boldizsárról, akik felkeresték az újszülött Megváltót Betlehemben, hogy ajándékokat vigyenek neki és hódoljanak előtte. Egy csillag vezette őket messze földekről a betlehemi istállóhoz – ezt a történetet mindenki ismeri.
Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy amikor feltűnt a betlehemi csillag az égen, a távoli Kelet birodalmaiból nem három bölcs indult útnak, hanem négy.”
A negyedik, perzsa bölcset Artabannak hívták, és mélységes áhítattal és lelkesedéssel készülődött az útra; eladott mindent, amije csak volt, az összes vagyonát és a háza árát is ajándékokra költötte: három különleges drágakövet vitt magával. Egy zafírt, ami úgy ragyogott, mint az éjszakai égbolt; egy rubint, mely mélyebben izzott, mint a naplemente; és egy gyöngyöt, mely tisztább volt a magas hegyek hófedte csúcsainál. Ezzel a három ajándékkal indult útnak, hogy találkozzon a másik három bölccsel az előre megbeszélt helyen.
Napokon keresztül utazott gyors lábú lován; az utolsó napon már vágtatott, hogy időben érkezzen a találkozóhelyre.
Alig néhány mérföldnyire járt a céltól, amikor az út szélén egy alakot pillantott meg; egy férfi hevert a földön a tűző napsütésben. Artaban megállította a lovát, és habozott – otthagyja-e a férfit, aki bizonyosan úgyis halott volt már, vagy késlekedjen, és próbáljon meg segíteni neki?
Végül sóhajtott egyet, és leszállt a lóról, hogy megvizsgálja a földön heverő embert. Még élt, bár alig lélegzett, és égett a teste a láztól. Artaban árnyékos helyre vitte, meglazította a ruházatát, vizet hozott neki hogy megitassa és megmosdassa, és a tarisznyájából orvosságot vett elő, hogy csillapítsa a lázát. Majd’ egy napig ápolta a beteget, mire az jobban lett és lábra tudott állni; akkor a lován bevitte a legközelebbi faluba. Eladta a zafírt, hogy kifizesse a szállását és pénzt adjon a fogadósnak, hogy gondoskodjon róla, amíg fel nem épül. Így már csak két ajándéka maradt a Megváltó számára.
A férfi észrevette, hogy jótevője gondterhelt; megkérdezte, mi nyomja a szívét. Amikor Artaban elmondta neki, hogy minden bizonnyal lekéste a találkozót a többi bölccsel, a beteg elmosolyodott. “Én tudom, hová kell menned” – válaszolta, és útba igazította Betlehem felé.
Artaban sietett Betlehem felé, amilyen gyorsan csak tudott; szerette volna még időben beérni a többieket, hogy láthassa az újszülöttet. Amint a városba ért, bekopogtatott az első ház ajtaján; kérdésekkel halmozta ez az asszonyt, aki ajtót nyitott neki. Jártak-e itt napkeleti bölcsek; merre mentek; hol találja a Megváltót. Az asszony, aki éppen a kisgyermekét ringatta a karján, készségesen válaszolt:” Igen, a három bölcs jött és ment, ajándékokat hagytak a názáreti Máriának és a kisdednek.